Mit képzelnek ezek a srácok magukról? Azt hiszik nekik mindent lehet? Hogy mondhatnak olyat, hogy kénytelen lefeküdni egy ismeretlen sráccal és szexrabszolgaként viselkedni? Erről hallani sem akar! Holnap majd reggelinél, ha megint zaklatják, nem fogja eltűrni az ilyen viselkedést. Észre sem vette, hogy a lépcsőkön lépdel felfelé, majd a folyosók találkozásánál megállt.
Még morgott néhányat, majd tovább indult, egészen a cellájáig meg sem állt. Egy újabb morgás kíséretében ledobta magát az ágyra, kényelmesen elhelyezkedett, de nem mert elaludni, mert kíváncsi volt cellatársára. Egy idő után képtelen volt nyitva tartani a szemeit, de mielőtt még elaludhatott volna, néhányan hangosan köszöntöttek valakit a többi cellából.
Jan felült, amint meglátott egy alakot belépni a sötét cellába. Szemei pillanatok alatt hozzászoktak a sötétséghez.
- Időben, mint mindig Akanishi-kun - hallotta meg Jan az
üdvözlést, az alak pedig hátraintett.
Éppen eltűnődött volna, mire értették ezt, amikor
felhangzott az egész börtönben a cellák záródásának
hangja. A hangok elhaltak, és a folyosó is teljes
sötétségbe borult, kivéve azt a homályos fényt, ami a
foglároknak segített a tájékozódásban.
- Először vagy börtönben? - Jan beleborzongott, ahogy felhangzott a kérdés közvetlenül a füle
mellett.
- Aha. - válaszolta kicsit elhúzódva, hogy teremtsen egy kis helyet közöttük.
- Gondoltam. - folytatta a srác.
Jan figyelte az ágya szélén ülő idegent. Ő is ugyanazt a sötét rabruhát viselte,
mint a többiek, azonban egy plusz ing volt a derekára kötve. A lány elgondolkozott azon, ahogy cellatársa viselkedett, attól valahogy egyre kevésbé érezte magát kényelmetlenül.
Az egész férfit körül lengte a lazaság érzete.
- Jan Hatcher vagyok. - mondta határozott hangon.
A másik, arcán apró mosollyal fordult felé újra.
- Akanishi Jin - válaszolta.
Akanishi Jin, ismételte magában. Ő lenne az, akinek állítólag a szexrabszolgája lesz? Nem tűnik erőszakosnak.
- Szóval, miért vagy itt? - kérdezett rá konkrétan
Akanishi.
- Üm... Betegen megtámadtak és mikor magamhoz tértem, egy bűntény helyszínén tértem magamhoz. felelte. - A mocsok mindent rám kent.
- Aha, szóval ártatlanul küldtek egy pár éves turnéra. -
jegyezte meg Akanishi és Jan ettől még kevésbé érezte
magát kényelmetlenül.
- Engem lopásért csukta le.
- Tolvaj vagy? Mit loptál el? - kérdezett rá ő is.
- A rendőrfőnök sportkocsiját. - válaszolta a fiú, mire Jan elmosolyodott. - Meg még egy kis rendőrinzultálásért is, mert meg akartak
minket állítani. Bemártottak.
- Bemártottak? - értetlenkedett a lány.
- Úgy értem, egy másik banda.
- Az szép. - mondta. - Egyedül vagy itt?
- Nem, a srácaim a mellettünk lévő két cellában vannak —
felelte Akanishi a szemben lévő falra mutatva. — Amikor
elkaptak, elhintettünk egy-két infót a másik bandáról, hogy
megpróbáljuk csökkenteni, amit kapni fogunk, így őket is
bevarrták. Most ők is velünk együtt rázzák a rácsokat.
Édes a bosszú.
- Úgy érted, az a másik banda is itt van? — kérdezett
vissza meglepődve.
- Aha, a keleti szárnyban. - magyarázta Akanishi.
- Szóval ez neked is az első
alkalmad börtönben?
- Yep. De mi már jó pár éve itt vagyunk — felelte.
Értem - szaladt ki belőle, miközben a másik közelebb mozdult
hozzá.
- Ne aggódj! Meg fogod szokni. Csak meg kell tanulnod a
játékszabályokat — mondta a fülébe, mire Jan ismét hátrébb húzódott egy kicsit.
- És mik azok? - ahogy a magasabb még
közelebb hajolt.
- Meg fogom mutatni neked - suttogta Akanishi, és a férfi
már egyáltalán nem azt a meggyőző aurát sugallta magából. - Feküdj le és lazulj el! Mondom, mit csinálj.
Jan érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni, gyakorlatilag
dübörgött a mellkasában, ahogy Akanishi kezei elkapták őt
és lefektették a hasára.
- Mi... mit csinálsz? - próbálta kérdezni, miközben a
másik fölé mászott és belenyomta a matracba.
- Ne aggódj! - hangzott fel ismét a hang a fülénél, és
egy kéz végigfutott a haján. - Mindig védekezek - tette
hozzá.
- Mi? Na nem! Felejtsd el! - lökte le magáról cellatársát.
A férfi még néhány alkalommal próbálkozott, majd amikor minden alkalommal ugyanazt a reakciót kapta, morogva hagyta őt magára az ágyában és felmászott az övébe, amely megnyikordult, mikor egy újabb elégedetlen morgással lefeküdt a sajátjába. Jan még még egy ideig lankadatlan figyelemmel ellenőrizte nem-e tér hozzá vissza, de nem történt semmi, így becsavarta magát a takarójába, fenekét a falnak és megadta magát a rátelepülő álomnak.
2012. november 27., kedd
2012. november 15., csütörtök
Az ő karjaiban - 1. fejezet 1.rész
A cellaajtók hatalmasat dörrenve csapódtak be mögötte, mikor két őr vezette egy végtelenül hosszúnak tűnő folyosón. Ahogy haladtak, csendesen tűnődve térképezte fel a helyet, ami csak mégjobban lehangolta. Utálta a helyzetet, ami miatt ideküldték, de csak magának és a gyengeségének köszönheti, hogy idejutott, ha megfogadja akkor a családja tanácsát, most nem itt tartana.
A folyosó véget ért, nem először látott bűnözőket, de egy valami akkor is furcsa volt: közülük mind férfi volt, egyetlen nőt sem látott, ha magát nem számolja. Ez most egy rossz vicc? A rabok mind őt figyelték. Miután az őrök bezárták az utolsó ajtót is mögötte, megállt, hogy körülnézzen. Egy hosszú folyosón volt, amely négy szárnyra volt osztva, az azokat körülvevő folyosók találkozásánál állt. Az egyik őr a nyugati szárny felé mutatva adta tudtára merre kell mennie. Egyikük egészen az utolsó celláig vezette őt. Hát ez az. Itt lesz az ő helye, itt kellesz élnie közel három évig, vagy míg a családja úgy nem látja hazamehet.
Hezitálva lépett be, miután az őrök magára hagyták. Ahogy belépett, a zárka egy része egy hatalmas vászonnal letakart rész volt, ami mögött megtalálta a két ágyat. Most már biztos, hogy valakivel meg kell osztania a cellát. Felnézett a felső ágyra, már foglalt volt: a lepedő gyűrött volt és valakinek a dolgai szanaszét hevertek a matracon. A wc tisztának hatott, meg volt a privát szféra érzése, mivel az is el volt választva egy újabb vászonnal.
Lepakolta a szemben lévő egyik polcra a fogkeféjét, fogkrémét és a fésűjét. Ismét nagyot sóhajtott. Egyáltalán nem próbálta meggyőzni magát arról, hogy tökéletes volt, de képtelen volt elhinni, hogy ekkorát hibázott. Ha akkor éjjel hagyja, hogy az éhsége vezesse, most nem itt tartana. Valószínűleg otthon lenne a családjával és készülődnének a közös családi vacsihoz, ami náluk kihagyhatatlan. Mennyire vágyott arra, hogy így legyen.
Bár már ebédidő lehetett, ő mégsem érezte magát egyáltalán éhesnek. Ahelyett, hogy lement volna az ebédlőbe, inkább az alsó ágyhoz sétált és ledőlt. Nagyon fáradtnak érezte magát, hisz a múlt éjjel szinte alig aludt valamit, mert a mai nap foglalkoztatta. Utolsó szabad éjszakáját magányosan töltötte egy hotel szobájában, búcsút véve mindentől, amit valaha is szeretett az életben. A családjával is csak a neten és a telefonján beszélt, mert utálta a könnyes búcsúkat. Lehangoltnak érezte magát, mintha halálos beteg lenne és a holnapi temetésére készülne.
Könny szökött ki a szeméből. Ahogy hátrahajtotta fejét és kinézett az ablakon, rájött, hogy már vacsoraidő lehet. Elég az önsajnálatból! Most itt kell élnie ezekkel az emberekkel, alkalmazkodni az itteni szabályokhoz és keresni magának egy bandát, akikkel biztonságban eltöltheti az idejét. Felpattant az ágyról, majd kilépett a cellából és egyenesen a folyosó vége felé igyekezett. Út közben alaposan szemügyre vette a cellákat, amik teljesen üresek voltak.
Mikor leért a második emeleti ebédlő bejáratához, akkor látta meg, hogy a rabok mind ott sorakoznak tálcával a kezükben. Még idejében érkezett. Türelmesen kivárta a sorát, a pultról egy onigirikkel teli tányért vett el némi gyümölcslével, majd megfordult, hogy szemeivel egy üres asztal után kutasson, és mikor a túl oldalon talált egyet, odasietett és leült.
A gondolataiba merülve apró falatokban majszolta a vacsoráját, észre sem véve, hogy néhány srác leült hozzá.
- Biztos te vagy Akanishi új játszótársa. - mondta a mellette ülő srác.
- Ti kik vagytok? - kérdezte tőlük, miközben alaposan végignézett rajtuk.
- Az én nevem Matsumoto Jun. Veled szemben Nino, Ohno és Sho, mellettem pedig Aiba. - válaszolt ismét a mellette ülő.
- Mi vagyunk az Arashi. - csatlakozott be az Aiba-nak nevezett fiú.
- Jan Hatcher vagyok. - mutatkozott be a lány is. - Segíthetek valamiben? Tehetek értetek valamit, srácok? - tette hozzá.
- Csak szeretnénk elmondani mik a szabályok és hogyan kell viselkedned Akanishi közelében. - szólalt meg újra a mellette lévő.
Jan kérdően nézett rá, miközben próbálta összeszedni a gondolatait és nem olyat mondani, amivel az öt srác nem tetszését válthatja ki.
- Szóval mik azok a szabályok?
- Itt Akanishi a szabály. Ahhoz, hogy jó sorod legyen, mindent meg kell tenned, amit csak kér. - ajánlotta Aiba.
- Tessék? - csattant fel a lány.
- Ha jól viselkedsz és Akanishi örömét leli benned, akkor biztonságban vagy, de ha nem elégíted ki a vágyait, hamar vége szakad. - szólalt meg a harmadik.
- Feküdjek le vele? - csattant fel ismét, majd rávágott az asztalra olyan erővel, hogy az rögtön megrepedt.
Nem várta meg a fiúk reakcióját, inkább felkapta a tálcáját és visszavitte, de még mielőtt visszamehetett volna a cellájába, a fiúk távolról utána kiabáltak.
- Muszály lesz. - mondta Aiba enyhe gúnnyal a hangjában.
- Valóban? Majd meglátjuk. - válaszolta gonosz mosollyal az arcán, majd elindult a lépcsők felé.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
