2012. november 15., csütörtök
Az ő karjaiban - 1. fejezet 1.rész
A cellaajtók hatalmasat dörrenve csapódtak be mögötte, mikor két őr vezette egy végtelenül hosszúnak tűnő folyosón. Ahogy haladtak, csendesen tűnődve térképezte fel a helyet, ami csak mégjobban lehangolta. Utálta a helyzetet, ami miatt ideküldték, de csak magának és a gyengeségének köszönheti, hogy idejutott, ha megfogadja akkor a családja tanácsát, most nem itt tartana.
A folyosó véget ért, nem először látott bűnözőket, de egy valami akkor is furcsa volt: közülük mind férfi volt, egyetlen nőt sem látott, ha magát nem számolja. Ez most egy rossz vicc? A rabok mind őt figyelték. Miután az őrök bezárták az utolsó ajtót is mögötte, megállt, hogy körülnézzen. Egy hosszú folyosón volt, amely négy szárnyra volt osztva, az azokat körülvevő folyosók találkozásánál állt. Az egyik őr a nyugati szárny felé mutatva adta tudtára merre kell mennie. Egyikük egészen az utolsó celláig vezette őt. Hát ez az. Itt lesz az ő helye, itt kellesz élnie közel három évig, vagy míg a családja úgy nem látja hazamehet.
Hezitálva lépett be, miután az őrök magára hagyták. Ahogy belépett, a zárka egy része egy hatalmas vászonnal letakart rész volt, ami mögött megtalálta a két ágyat. Most már biztos, hogy valakivel meg kell osztania a cellát. Felnézett a felső ágyra, már foglalt volt: a lepedő gyűrött volt és valakinek a dolgai szanaszét hevertek a matracon. A wc tisztának hatott, meg volt a privát szféra érzése, mivel az is el volt választva egy újabb vászonnal.
Lepakolta a szemben lévő egyik polcra a fogkeféjét, fogkrémét és a fésűjét. Ismét nagyot sóhajtott. Egyáltalán nem próbálta meggyőzni magát arról, hogy tökéletes volt, de képtelen volt elhinni, hogy ekkorát hibázott. Ha akkor éjjel hagyja, hogy az éhsége vezesse, most nem itt tartana. Valószínűleg otthon lenne a családjával és készülődnének a közös családi vacsihoz, ami náluk kihagyhatatlan. Mennyire vágyott arra, hogy így legyen.
Bár már ebédidő lehetett, ő mégsem érezte magát egyáltalán éhesnek. Ahelyett, hogy lement volna az ebédlőbe, inkább az alsó ágyhoz sétált és ledőlt. Nagyon fáradtnak érezte magát, hisz a múlt éjjel szinte alig aludt valamit, mert a mai nap foglalkoztatta. Utolsó szabad éjszakáját magányosan töltötte egy hotel szobájában, búcsút véve mindentől, amit valaha is szeretett az életben. A családjával is csak a neten és a telefonján beszélt, mert utálta a könnyes búcsúkat. Lehangoltnak érezte magát, mintha halálos beteg lenne és a holnapi temetésére készülne.
Könny szökött ki a szeméből. Ahogy hátrahajtotta fejét és kinézett az ablakon, rájött, hogy már vacsoraidő lehet. Elég az önsajnálatból! Most itt kell élnie ezekkel az emberekkel, alkalmazkodni az itteni szabályokhoz és keresni magának egy bandát, akikkel biztonságban eltöltheti az idejét. Felpattant az ágyról, majd kilépett a cellából és egyenesen a folyosó vége felé igyekezett. Út közben alaposan szemügyre vette a cellákat, amik teljesen üresek voltak.
Mikor leért a második emeleti ebédlő bejáratához, akkor látta meg, hogy a rabok mind ott sorakoznak tálcával a kezükben. Még idejében érkezett. Türelmesen kivárta a sorát, a pultról egy onigirikkel teli tányért vett el némi gyümölcslével, majd megfordult, hogy szemeivel egy üres asztal után kutasson, és mikor a túl oldalon talált egyet, odasietett és leült.
A gondolataiba merülve apró falatokban majszolta a vacsoráját, észre sem véve, hogy néhány srác leült hozzá.
- Biztos te vagy Akanishi új játszótársa. - mondta a mellette ülő srác.
- Ti kik vagytok? - kérdezte tőlük, miközben alaposan végignézett rajtuk.
- Az én nevem Matsumoto Jun. Veled szemben Nino, Ohno és Sho, mellettem pedig Aiba. - válaszolt ismét a mellette ülő.
- Mi vagyunk az Arashi. - csatlakozott be az Aiba-nak nevezett fiú.
- Jan Hatcher vagyok. - mutatkozott be a lány is. - Segíthetek valamiben? Tehetek értetek valamit, srácok? - tette hozzá.
- Csak szeretnénk elmondani mik a szabályok és hogyan kell viselkedned Akanishi közelében. - szólalt meg újra a mellette lévő.
Jan kérdően nézett rá, miközben próbálta összeszedni a gondolatait és nem olyat mondani, amivel az öt srác nem tetszését válthatja ki.
- Szóval mik azok a szabályok?
- Itt Akanishi a szabály. Ahhoz, hogy jó sorod legyen, mindent meg kell tenned, amit csak kér. - ajánlotta Aiba.
- Tessék? - csattant fel a lány.
- Ha jól viselkedsz és Akanishi örömét leli benned, akkor biztonságban vagy, de ha nem elégíted ki a vágyait, hamar vége szakad. - szólalt meg a harmadik.
- Feküdjek le vele? - csattant fel ismét, majd rávágott az asztalra olyan erővel, hogy az rögtön megrepedt.
Nem várta meg a fiúk reakcióját, inkább felkapta a tálcáját és visszavitte, de még mielőtt visszamehetett volna a cellájába, a fiúk távolról utána kiabáltak.
- Muszály lesz. - mondta Aiba enyhe gúnnyal a hangjában.
- Valóban? Majd meglátjuk. - válaszolta gonosz mosollyal az arcán, majd elindult a lépcsők felé.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése