Kora reggel tért magához, mikor a rácsok kivágódtak. Álmosan ült fel az ágyban. Óvatosan feltápászkodott az ágyról és felkémlelt a felső ágyra, hogy megbizonyosodjon róla, Akanishi még mindig az ágyában van és pihen.
Talán a szövetségeseinek igaza van és meg kellene adnia neki, amit akar: behódolni és lefeküdni a hasára, hogy cellatársa kiélhesse rajta vágyait, de talán már nem is tartja őt vonzónak, hisz már egy hete, hogy folyton ugyanazt a választ kapja a próbálkozásaira.
Ideje megbarátkoznia a gondolattal, hogy Akanishi-hez tartozzon, ha nyugodtan akarja eltölteni azt a közel három évet, amit itt kell töltenie. Már hozzászokott az itteni léthez, tudja mik a szabályok és senkivel sem keveredett összetűzésbe, mert mindig kimaradt a balhékból.
Igen, ha ma Akanishi újra próbálkozik, hagyni fogja magát. Nem számít mennyire lesz megalázó és fájdalmas, itt így lehet csak túlélni, ráadásul kap egy bandát is, ezzel egyszerre tud le két problémát. Most már csak arra kell várnia, hogy a férfi megkörnyékezze. Gondolataiból cellatársa váratlan mondata szakította ki. - Szeretnél valamit?
- Üm.... mindjárt reggeli. - mondta ki az egyetlen mondatot, ami eszébe jutott.
- Korán van még. Ha nem tudsz aludni, bebújhatsz hozzám. - ajánlotta fel álmosan Jin.
Jan nem tudott válaszolni.
Jin szórakozottan nézte, ahogy a lány elpirul. Kevés olyan dolog volt, amivel zavarba lehetett hozni, de imádta azokat a dolgokat. Titkon csodálta a lány elszántságát és kitartását, miszerint nem adja meg olyan könnyen magát, de tudta, hogy előbb-utóbb úgyis az lesz a vége. Az előtte lévőkkel sosem csinálta végig ezeket a köröket, de volt ebben a lányban valami, ami megfogta őt. Fogalma sem volt arról, hogy mi.
A bandája ezalatt az egy hét alatt befogadta maguk közé és úgy is bántak vele, mintha egy lenne közülük, ő pedig igyekezett megfelelni az elvárásoknak, kivéve az övét. Közelebb húzódott a megmeredt lányhoz pont annyira, hogy ajkaik szinte súrolták egymást, ő pedig ugyanúgy nézett rá, ahogy ilyenkor mindig.
Száját finoman rányomta a lányéra és várta a hatást, mikor eltávolodott, de semmi választ nem kapott. Mikor a szemeibe nézett, már nem közömbösséget látott bennük, hanem zavarodottságot. Biztosra vette, hogy jó úton halad. Ismét közel hajolt hozzá és összeérintette a szájukat. Ezúttal választ is kapott rá. A lány alig érezhetően, de visszacsókolt és akkor sem utasította el, mikor nyelvét átcsúsztatta a szájába.
Annyira elmerültek egymásban, hogy észre sem vették a cellájukhoz közeledő T-TUN-t.
- Akanishi, ébredj! - kiabálta Ueda.
Mindannyian lefagytak, amint szembesültek a látvánnyal, hogy ők gyengéden egymás ajkaira tapadnak. Felváltva néztek egymásra és az egymással foglalkozó párra. Nem tudták eldönteni, hogy még álmodnak vagy már ébren vannak. Megdörzsölték a szemüket, de jelenet még mindig folytatódott.
Mielőtt megszólalhattak volna, egy őr csatlakozott hozzájuk.
- Jan, látogatód van. - mondta az őr.
Jin mérgesen morgott egyet. Utálta, hogy megzavarták abban a pillanatban, mikor csak egy hajszálra volt attól, hogy megkapja amit akar: a lányt.
Jan habozás nélkül hagyta ott őket és követte az őrt, aki már az első naptól kedves volt vele. Az elmúlt egy hétben sokat beszélgettek a magánéletükről és a mosolyából tudta, hogy olyan ember érkezett hozzá, akinek nagyon fog örülni.
Pont arra a folyosóra vezette őt, amiről a T-TUN azt mondta, hogy ott találhatók az úgynevezett Szerelmi szobák, ahová a rabok mentek időnként, hogy eltölthessenek néhány kellemes órát a barátnőjükkel, feleségükkel, de itt nem álltak meg. Az őr egy újabb folyosóra vitte őt, ami kivezetett a börtönből és ott voltak az ott alvó őrök lakásai.
- Megérkeztünk. - mosolygott rá a férfi.
A lány nagyot sóhajtott majd kinyitotta az ajtót és bement. Mikor belépett, nem hitt a szemének.
- Brian? - kérdezte hatalmas mosollyal az arcán.
- Szia. - üdvözölte.
Szorosan átölelték egymást. Ennél jobban még nem örült senkinek. Az ölelésből félig kibontakozva csókolták meg egymást és meg sem álltak a kanapéig. Egyetlen szó sem hangzott el közöttük, csak élvezték az együttlétet. Ha Brian tudta volna mennyire hiányolja őt hamarabb eljött volna hozzá? Semmi más nem létezett, csak ők. Úgy vetkőztették egymást, mintha ezer éve nem találkoztak volna. Akármi történt, ők mindig együtt maradtak. Hiába voltak Brian-nek kalandjai más férfiakkal, mindig ő volt számára az első és egyetlen nő.
Brian szerette a lányt. Bármilyen helyzet is alakult ki közöttük, sosem kellett olyat megígérnie, amit nem tudott betartani és a lány nem is várta el, hogy ő legyen az életében az egyetlen, akivel lefekszik és sosem volt féltékeny. Tökéletes volt a kapcsolatuk. Akármennyire is volt helyes egy pasi, ha Jan-nek szüksége volt rá, képes volt lemondani minden olyan lehetőségről, mikor megkaphatott valakit.
Szenvedélyes csókok csattantak el, gyengéd simogatások és hangos nyögések születtek az előszobában lévő kanapén. A lány csak miatta nem feküdt le senkivel és hezitált, mikor adja meg magát Akanishi-nek, de most nem volt ideje ezzel foglalkozni.
Mikor végeztek, szorosan összebújva és mosolyogva feküdtek a kanapén. Végre együtt voltak, Brian pedig tudta, hogy nem ért szerelméhez senki. Reggeli idő volt. Jan kezdett éhes lenni. Lassan keltek és öltöztek fel, hogy megreggelizhessenek. Szerencsére Brian jól ismerte őt és tudta mit szeretne enni.
Minden olyan volt, mintha szerelme lakásán lennének egy kellemesen eltöltött éjszaka után. Reggeli után ismét egymásnak estek a fürdőszobában a zuhany alatt. Annyira egymásba merültek, hogy a lány megfeledkezett mindenről, még Akanishi-ről és a bandájáról is.
Az órák gyorsan teltek és mire feleszméltek, már túl voltak az ebéden. Jan ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy beavassa szerelmét az itteni dolgokba. Tudta, hogy nem fog örülni, de tudni szeretné mire is számíthat a fennmaradó időben, míg itt lesz.
- Brian, beszélnünk kell. - kezdte el, de a férfi máris félbeszakította.
- Akanishi-ről? - kérdezte.
Honnan tudta? Elmondta neki valaki? Netán van egy ismerőse az őrök vagy a rabok között?
- A szabályokról akarsz beszélni? - jött ismét a kérdés.
- Itt Akanishi a szabály... - válaszolta, de ismét félbeszakították.
- .... és az, amit akar. Tudok róla. - folytatta Brian.
- Nem vagyok olyan helyzetben, hogy választhassak. - suttogta a lány. - Csoda, hogy még mindig érdeklem őt.
- Akkor tedd, amit tenned kell. - mondta megértően.
- Mi? - kérdezte értetlenül.
- Egyszer úgyis eljött volna a nap, amikor nem én lettem volna az egyetlen férfi az életedben. - húzta el a száját.
Kínos csend telepedett közéjük. Évek óta először. Brian tudta, hogy Jan-nek nincs más választása, hisz senki sincs a börtönben, aki közéjük tartozna, de amint lehet ez változni fog. A lány nem igazán volt önmaga. El kell fogadnia a helyzetet.
Hamar eljött a vacsoraidő, nekik pedig búcsúzniuk kellett. Elmosolyodott, mikor a lány nyakán lévő lilás foltokat nézte, amit ott hagyott rajta emlékbe. Könnyes búcsú után ugyanaz az őr kísérte vissza az ebédlőbe, aki odavezette őt. Egész úton csendben volt. Nem tudta hogy viselkedjen. Most már semmi sem volt, ami visszatartsa őt attól, megadja magát Akanishi-nek és az a csók is bizonyítja, amit reggel lopott tőle, mielőtt érte jöttek.
Megrázta a fejét és nagyot sóhajtott. Vissza kell térnie cellatársa mellé és azt tenni, amit ő akar. Ráér azzal foglalkozni később, hogyan tovább, ha kikerült innen. Tálcával a kezében beállt a sorba és várt, mikor kerül sorra. Összeszedte az Onigiriket, egy kis narancslét és máris fordult az AT-TUN felé, de akárhogy invitálták maguk közé, ő mégis külön asztalhoz ült le.
Szeretett volna kicsit egyedül lenni és nem vágyott társaságra. Vacsora közben többször is elmélázott. Miután befejezte, visszavitte a tálcát és minden szó nélkül visszaindult a cellába. Akanishi és a T-TUN még mindig a tányérjukban lévő étellel voltak elfoglalva, de látták a lányt felsétálni a lépcsőn.
2012. december 10., hétfő
2012. november 27., kedd
Az ő karjaiban - 1. fejezet 2.rész
Mit képzelnek ezek a srácok magukról? Azt hiszik nekik mindent lehet? Hogy mondhatnak olyat, hogy kénytelen lefeküdni egy ismeretlen sráccal és szexrabszolgaként viselkedni? Erről hallani sem akar! Holnap majd reggelinél, ha megint zaklatják, nem fogja eltűrni az ilyen viselkedést. Észre sem vette, hogy a lépcsőkön lépdel felfelé, majd a folyosók találkozásánál megállt.
Még morgott néhányat, majd tovább indult, egészen a cellájáig meg sem állt. Egy újabb morgás kíséretében ledobta magát az ágyra, kényelmesen elhelyezkedett, de nem mert elaludni, mert kíváncsi volt cellatársára. Egy idő után képtelen volt nyitva tartani a szemeit, de mielőtt még elaludhatott volna, néhányan hangosan köszöntöttek valakit a többi cellából.
Jan felült, amint meglátott egy alakot belépni a sötét cellába. Szemei pillanatok alatt hozzászoktak a sötétséghez.
- Időben, mint mindig Akanishi-kun - hallotta meg Jan az üdvözlést, az alak pedig hátraintett.
Éppen eltűnődött volna, mire értették ezt, amikor felhangzott az egész börtönben a cellák záródásának hangja. A hangok elhaltak, és a folyosó is teljes sötétségbe borult, kivéve azt a homályos fényt, ami a foglároknak segített a tájékozódásban.
- Először vagy börtönben? - Jan beleborzongott, ahogy felhangzott a kérdés közvetlenül a füle mellett.
- Aha. - válaszolta kicsit elhúzódva, hogy teremtsen egy kis helyet közöttük.
- Gondoltam. - folytatta a srác.
Jan figyelte az ágya szélén ülő idegent. Ő is ugyanazt a sötét rabruhát viselte, mint a többiek, azonban egy plusz ing volt a derekára kötve. A lány elgondolkozott azon, ahogy cellatársa viselkedett, attól valahogy egyre kevésbé érezte magát kényelmetlenül. Az egész férfit körül lengte a lazaság érzete.
- Jan Hatcher vagyok. - mondta határozott hangon.
A másik, arcán apró mosollyal fordult felé újra.
- Akanishi Jin - válaszolta.
Akanishi Jin, ismételte magában. Ő lenne az, akinek állítólag a szexrabszolgája lesz? Nem tűnik erőszakosnak.
- Szóval, miért vagy itt? - kérdezett rá konkrétan Akanishi.
- Üm... Betegen megtámadtak és mikor magamhoz tértem, egy bűntény helyszínén tértem magamhoz. felelte. - A mocsok mindent rám kent.
- Aha, szóval ártatlanul küldtek egy pár éves turnéra. - jegyezte meg Akanishi és Jan ettől még kevésbé érezte magát kényelmetlenül.
- Engem lopásért csukta le.
- Tolvaj vagy? Mit loptál el? - kérdezett rá ő is.
- A rendőrfőnök sportkocsiját. - válaszolta a fiú, mire Jan elmosolyodott. - Meg még egy kis rendőrinzultálásért is, mert meg akartak minket állítani. Bemártottak.
- Bemártottak? - értetlenkedett a lány.
- Úgy értem, egy másik banda.
- Az szép. - mondta. - Egyedül vagy itt?
- Nem, a srácaim a mellettünk lévő két cellában vannak — felelte Akanishi a szemben lévő falra mutatva. — Amikor elkaptak, elhintettünk egy-két infót a másik bandáról, hogy megpróbáljuk csökkenteni, amit kapni fogunk, így őket is bevarrták. Most ők is velünk együtt rázzák a rácsokat. Édes a bosszú.
- Úgy érted, az a másik banda is itt van? — kérdezett vissza meglepődve.
- Aha, a keleti szárnyban. - magyarázta Akanishi.
- Szóval ez neked is az első alkalmad börtönben?
- Yep. De mi már jó pár éve itt vagyunk — felelte.
Értem - szaladt ki belőle, miközben a másik közelebb mozdult hozzá.
- Ne aggódj! Meg fogod szokni. Csak meg kell tanulnod a játékszabályokat — mondta a fülébe, mire Jan ismét hátrébb húzódott egy kicsit.
- És mik azok? - ahogy a magasabb még közelebb hajolt.
- Meg fogom mutatni neked - suttogta Akanishi, és a férfi már egyáltalán nem azt a meggyőző aurát sugallta magából. - Feküdj le és lazulj el! Mondom, mit csinálj.
Jan érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni, gyakorlatilag dübörgött a mellkasában, ahogy Akanishi kezei elkapták őt és lefektették a hasára.
- Mi... mit csinálsz? - próbálta kérdezni, miközben a másik fölé mászott és belenyomta a matracba.
- Ne aggódj! - hangzott fel ismét a hang a fülénél, és egy kéz végigfutott a haján. - Mindig védekezek - tette hozzá.
- Mi? Na nem! Felejtsd el! - lökte le magáról cellatársát.
A férfi még néhány alkalommal próbálkozott, majd amikor minden alkalommal ugyanazt a reakciót kapta, morogva hagyta őt magára az ágyában és felmászott az övébe, amely megnyikordult, mikor egy újabb elégedetlen morgással lefeküdt a sajátjába. Jan még még egy ideig lankadatlan figyelemmel ellenőrizte nem-e tér hozzá vissza, de nem történt semmi, így becsavarta magát a takarójába, fenekét a falnak és megadta magát a rátelepülő álomnak.
Még morgott néhányat, majd tovább indult, egészen a cellájáig meg sem állt. Egy újabb morgás kíséretében ledobta magát az ágyra, kényelmesen elhelyezkedett, de nem mert elaludni, mert kíváncsi volt cellatársára. Egy idő után képtelen volt nyitva tartani a szemeit, de mielőtt még elaludhatott volna, néhányan hangosan köszöntöttek valakit a többi cellából.
Jan felült, amint meglátott egy alakot belépni a sötét cellába. Szemei pillanatok alatt hozzászoktak a sötétséghez.
- Időben, mint mindig Akanishi-kun - hallotta meg Jan az üdvözlést, az alak pedig hátraintett.
Éppen eltűnődött volna, mire értették ezt, amikor felhangzott az egész börtönben a cellák záródásának hangja. A hangok elhaltak, és a folyosó is teljes sötétségbe borult, kivéve azt a homályos fényt, ami a foglároknak segített a tájékozódásban.
- Először vagy börtönben? - Jan beleborzongott, ahogy felhangzott a kérdés közvetlenül a füle mellett.
- Aha. - válaszolta kicsit elhúzódva, hogy teremtsen egy kis helyet közöttük.
- Gondoltam. - folytatta a srác.
Jan figyelte az ágya szélén ülő idegent. Ő is ugyanazt a sötét rabruhát viselte, mint a többiek, azonban egy plusz ing volt a derekára kötve. A lány elgondolkozott azon, ahogy cellatársa viselkedett, attól valahogy egyre kevésbé érezte magát kényelmetlenül. Az egész férfit körül lengte a lazaság érzete.
- Jan Hatcher vagyok. - mondta határozott hangon.
A másik, arcán apró mosollyal fordult felé újra.
- Akanishi Jin - válaszolta.
Akanishi Jin, ismételte magában. Ő lenne az, akinek állítólag a szexrabszolgája lesz? Nem tűnik erőszakosnak.
- Szóval, miért vagy itt? - kérdezett rá konkrétan Akanishi.
- Üm... Betegen megtámadtak és mikor magamhoz tértem, egy bűntény helyszínén tértem magamhoz. felelte. - A mocsok mindent rám kent.
- Aha, szóval ártatlanul küldtek egy pár éves turnéra. - jegyezte meg Akanishi és Jan ettől még kevésbé érezte magát kényelmetlenül.
- Engem lopásért csukta le.
- Tolvaj vagy? Mit loptál el? - kérdezett rá ő is.
- A rendőrfőnök sportkocsiját. - válaszolta a fiú, mire Jan elmosolyodott. - Meg még egy kis rendőrinzultálásért is, mert meg akartak minket állítani. Bemártottak.
- Bemártottak? - értetlenkedett a lány.
- Úgy értem, egy másik banda.
- Az szép. - mondta. - Egyedül vagy itt?
- Nem, a srácaim a mellettünk lévő két cellában vannak — felelte Akanishi a szemben lévő falra mutatva. — Amikor elkaptak, elhintettünk egy-két infót a másik bandáról, hogy megpróbáljuk csökkenteni, amit kapni fogunk, így őket is bevarrták. Most ők is velünk együtt rázzák a rácsokat. Édes a bosszú.
- Úgy érted, az a másik banda is itt van? — kérdezett vissza meglepődve.
- Aha, a keleti szárnyban. - magyarázta Akanishi.
- Szóval ez neked is az első alkalmad börtönben?
- Yep. De mi már jó pár éve itt vagyunk — felelte.
Értem - szaladt ki belőle, miközben a másik közelebb mozdult hozzá.
- Ne aggódj! Meg fogod szokni. Csak meg kell tanulnod a játékszabályokat — mondta a fülébe, mire Jan ismét hátrébb húzódott egy kicsit.
- És mik azok? - ahogy a magasabb még közelebb hajolt.
- Meg fogom mutatni neked - suttogta Akanishi, és a férfi már egyáltalán nem azt a meggyőző aurát sugallta magából. - Feküdj le és lazulj el! Mondom, mit csinálj.
Jan érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni, gyakorlatilag dübörgött a mellkasában, ahogy Akanishi kezei elkapták őt és lefektették a hasára.
- Mi... mit csinálsz? - próbálta kérdezni, miközben a másik fölé mászott és belenyomta a matracba.
- Ne aggódj! - hangzott fel ismét a hang a fülénél, és egy kéz végigfutott a haján. - Mindig védekezek - tette hozzá.
- Mi? Na nem! Felejtsd el! - lökte le magáról cellatársát.
A férfi még néhány alkalommal próbálkozott, majd amikor minden alkalommal ugyanazt a reakciót kapta, morogva hagyta őt magára az ágyában és felmászott az övébe, amely megnyikordult, mikor egy újabb elégedetlen morgással lefeküdt a sajátjába. Jan még még egy ideig lankadatlan figyelemmel ellenőrizte nem-e tér hozzá vissza, de nem történt semmi, így becsavarta magát a takarójába, fenekét a falnak és megadta magát a rátelepülő álomnak.
2012. november 15., csütörtök
Az ő karjaiban - 1. fejezet 1.rész
A cellaajtók hatalmasat dörrenve csapódtak be mögötte, mikor két őr vezette egy végtelenül hosszúnak tűnő folyosón. Ahogy haladtak, csendesen tűnődve térképezte fel a helyet, ami csak mégjobban lehangolta. Utálta a helyzetet, ami miatt ideküldték, de csak magának és a gyengeségének köszönheti, hogy idejutott, ha megfogadja akkor a családja tanácsát, most nem itt tartana.
A folyosó véget ért, nem először látott bűnözőket, de egy valami akkor is furcsa volt: közülük mind férfi volt, egyetlen nőt sem látott, ha magát nem számolja. Ez most egy rossz vicc? A rabok mind őt figyelték. Miután az őrök bezárták az utolsó ajtót is mögötte, megállt, hogy körülnézzen. Egy hosszú folyosón volt, amely négy szárnyra volt osztva, az azokat körülvevő folyosók találkozásánál állt. Az egyik őr a nyugati szárny felé mutatva adta tudtára merre kell mennie. Egyikük egészen az utolsó celláig vezette őt. Hát ez az. Itt lesz az ő helye, itt kellesz élnie közel három évig, vagy míg a családja úgy nem látja hazamehet.
Hezitálva lépett be, miután az őrök magára hagyták. Ahogy belépett, a zárka egy része egy hatalmas vászonnal letakart rész volt, ami mögött megtalálta a két ágyat. Most már biztos, hogy valakivel meg kell osztania a cellát. Felnézett a felső ágyra, már foglalt volt: a lepedő gyűrött volt és valakinek a dolgai szanaszét hevertek a matracon. A wc tisztának hatott, meg volt a privát szféra érzése, mivel az is el volt választva egy újabb vászonnal.
Lepakolta a szemben lévő egyik polcra a fogkeféjét, fogkrémét és a fésűjét. Ismét nagyot sóhajtott. Egyáltalán nem próbálta meggyőzni magát arról, hogy tökéletes volt, de képtelen volt elhinni, hogy ekkorát hibázott. Ha akkor éjjel hagyja, hogy az éhsége vezesse, most nem itt tartana. Valószínűleg otthon lenne a családjával és készülődnének a közös családi vacsihoz, ami náluk kihagyhatatlan. Mennyire vágyott arra, hogy így legyen.
Bár már ebédidő lehetett, ő mégsem érezte magát egyáltalán éhesnek. Ahelyett, hogy lement volna az ebédlőbe, inkább az alsó ágyhoz sétált és ledőlt. Nagyon fáradtnak érezte magát, hisz a múlt éjjel szinte alig aludt valamit, mert a mai nap foglalkoztatta. Utolsó szabad éjszakáját magányosan töltötte egy hotel szobájában, búcsút véve mindentől, amit valaha is szeretett az életben. A családjával is csak a neten és a telefonján beszélt, mert utálta a könnyes búcsúkat. Lehangoltnak érezte magát, mintha halálos beteg lenne és a holnapi temetésére készülne.
Könny szökött ki a szeméből. Ahogy hátrahajtotta fejét és kinézett az ablakon, rájött, hogy már vacsoraidő lehet. Elég az önsajnálatból! Most itt kell élnie ezekkel az emberekkel, alkalmazkodni az itteni szabályokhoz és keresni magának egy bandát, akikkel biztonságban eltöltheti az idejét. Felpattant az ágyról, majd kilépett a cellából és egyenesen a folyosó vége felé igyekezett. Út közben alaposan szemügyre vette a cellákat, amik teljesen üresek voltak.
Mikor leért a második emeleti ebédlő bejáratához, akkor látta meg, hogy a rabok mind ott sorakoznak tálcával a kezükben. Még idejében érkezett. Türelmesen kivárta a sorát, a pultról egy onigirikkel teli tányért vett el némi gyümölcslével, majd megfordult, hogy szemeivel egy üres asztal után kutasson, és mikor a túl oldalon talált egyet, odasietett és leült.
A gondolataiba merülve apró falatokban majszolta a vacsoráját, észre sem véve, hogy néhány srác leült hozzá.
- Biztos te vagy Akanishi új játszótársa. - mondta a mellette ülő srác.
- Ti kik vagytok? - kérdezte tőlük, miközben alaposan végignézett rajtuk.
- Az én nevem Matsumoto Jun. Veled szemben Nino, Ohno és Sho, mellettem pedig Aiba. - válaszolt ismét a mellette ülő.
- Mi vagyunk az Arashi. - csatlakozott be az Aiba-nak nevezett fiú.
- Jan Hatcher vagyok. - mutatkozott be a lány is. - Segíthetek valamiben? Tehetek értetek valamit, srácok? - tette hozzá.
- Csak szeretnénk elmondani mik a szabályok és hogyan kell viselkedned Akanishi közelében. - szólalt meg újra a mellette lévő.
Jan kérdően nézett rá, miközben próbálta összeszedni a gondolatait és nem olyat mondani, amivel az öt srác nem tetszését válthatja ki.
- Szóval mik azok a szabályok?
- Itt Akanishi a szabály. Ahhoz, hogy jó sorod legyen, mindent meg kell tenned, amit csak kér. - ajánlotta Aiba.
- Tessék? - csattant fel a lány.
- Ha jól viselkedsz és Akanishi örömét leli benned, akkor biztonságban vagy, de ha nem elégíted ki a vágyait, hamar vége szakad. - szólalt meg a harmadik.
- Feküdjek le vele? - csattant fel ismét, majd rávágott az asztalra olyan erővel, hogy az rögtön megrepedt.
Nem várta meg a fiúk reakcióját, inkább felkapta a tálcáját és visszavitte, de még mielőtt visszamehetett volna a cellájába, a fiúk távolról utána kiabáltak.
- Muszály lesz. - mondta Aiba enyhe gúnnyal a hangjában.
- Valóban? Majd meglátjuk. - válaszolta gonosz mosollyal az arcán, majd elindult a lépcsők felé.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
