Kora reggel tért magához, mikor a rácsok kivágódtak. Álmosan ült fel az ágyban. Óvatosan feltápászkodott az ágyról és felkémlelt a felső ágyra, hogy megbizonyosodjon róla, Akanishi még mindig az ágyában van és pihen.
Talán a szövetségeseinek igaza van és meg kellene adnia neki, amit akar: behódolni és lefeküdni a hasára, hogy cellatársa kiélhesse rajta vágyait, de talán már nem is tartja őt vonzónak, hisz már egy hete, hogy folyton ugyanazt a választ kapja a próbálkozásaira.
Ideje megbarátkoznia a gondolattal, hogy Akanishi-hez tartozzon, ha nyugodtan akarja eltölteni azt a közel három évet, amit itt kell töltenie. Már hozzászokott az itteni léthez, tudja mik a szabályok és senkivel sem keveredett összetűzésbe, mert mindig kimaradt a balhékból.
Igen, ha ma Akanishi újra próbálkozik, hagyni fogja magát. Nem számít mennyire lesz megalázó és fájdalmas, itt így lehet csak túlélni, ráadásul kap egy bandát is, ezzel egyszerre tud le két problémát. Most már csak arra kell várnia, hogy a férfi megkörnyékezze. Gondolataiból cellatársa váratlan mondata szakította ki. - Szeretnél valamit?
- Üm.... mindjárt reggeli. - mondta ki az egyetlen mondatot, ami eszébe jutott.
- Korán van még. Ha nem tudsz aludni, bebújhatsz hozzám. - ajánlotta fel álmosan Jin.
Jan nem tudott válaszolni.
Jin szórakozottan nézte, ahogy a lány elpirul. Kevés olyan dolog volt, amivel zavarba lehetett hozni, de imádta azokat a dolgokat. Titkon csodálta a lány elszántságát és kitartását, miszerint nem adja meg olyan könnyen magát, de tudta, hogy előbb-utóbb úgyis az lesz a vége. Az előtte lévőkkel sosem csinálta végig ezeket a köröket, de volt ebben a lányban valami, ami megfogta őt. Fogalma sem volt arról, hogy mi.
A bandája ezalatt az egy hét alatt befogadta maguk közé és úgy is bántak vele, mintha egy lenne közülük, ő pedig igyekezett megfelelni az elvárásoknak, kivéve az övét. Közelebb húzódott a megmeredt lányhoz pont annyira, hogy ajkaik szinte súrolták egymást, ő pedig ugyanúgy nézett rá, ahogy ilyenkor mindig.
Száját finoman rányomta a lányéra és várta a hatást, mikor eltávolodott, de semmi választ nem kapott. Mikor a szemeibe nézett, már nem közömbösséget látott bennük, hanem zavarodottságot. Biztosra vette, hogy jó úton halad. Ismét közel hajolt hozzá és összeérintette a szájukat. Ezúttal választ is kapott rá. A lány alig érezhetően, de visszacsókolt és akkor sem utasította el, mikor nyelvét átcsúsztatta a szájába.
Annyira elmerültek egymásban, hogy észre sem vették a cellájukhoz közeledő T-TUN-t.
- Akanishi, ébredj! - kiabálta Ueda.
Mindannyian lefagytak, amint szembesültek a látvánnyal, hogy ők gyengéden egymás ajkaira tapadnak. Felváltva néztek egymásra és az egymással foglalkozó párra. Nem tudták eldönteni, hogy még álmodnak vagy már ébren vannak. Megdörzsölték a szemüket, de jelenet még mindig folytatódott.
Mielőtt megszólalhattak volna, egy őr csatlakozott hozzájuk.
- Jan, látogatód van. - mondta az őr.
Jin mérgesen morgott egyet. Utálta, hogy megzavarták abban a pillanatban, mikor csak egy hajszálra volt attól, hogy megkapja amit akar: a lányt.
Jan habozás nélkül hagyta ott őket és követte az őrt, aki már az első naptól kedves volt vele. Az elmúlt egy hétben sokat beszélgettek a magánéletükről és a mosolyából tudta, hogy olyan ember érkezett hozzá, akinek nagyon fog örülni.
Pont arra a folyosóra vezette őt, amiről a T-TUN azt mondta, hogy ott találhatók az úgynevezett Szerelmi szobák, ahová a rabok mentek időnként, hogy eltölthessenek néhány kellemes órát a barátnőjükkel, feleségükkel, de itt nem álltak meg. Az őr egy újabb folyosóra vitte őt, ami kivezetett a börtönből és ott voltak az ott alvó őrök lakásai.
- Megérkeztünk. - mosolygott rá a férfi.
A lány nagyot sóhajtott majd kinyitotta az ajtót és bement. Mikor belépett, nem hitt a szemének.
- Brian? - kérdezte hatalmas mosollyal az arcán.
- Szia. - üdvözölte.
Szorosan átölelték egymást. Ennél jobban még nem örült senkinek. Az ölelésből félig kibontakozva csókolták meg egymást és meg sem álltak a kanapéig. Egyetlen szó sem hangzott el közöttük, csak élvezték az együttlétet. Ha Brian tudta volna mennyire hiányolja őt hamarabb eljött volna hozzá? Semmi más nem létezett, csak ők. Úgy vetkőztették egymást, mintha ezer éve nem találkoztak volna. Akármi történt, ők mindig együtt maradtak. Hiába voltak Brian-nek kalandjai más férfiakkal, mindig ő volt számára az első és egyetlen nő.
Brian szerette a lányt. Bármilyen helyzet is alakult ki közöttük, sosem kellett olyat megígérnie, amit nem tudott betartani és a lány nem is várta el, hogy ő legyen az életében az egyetlen, akivel lefekszik és sosem volt féltékeny. Tökéletes volt a kapcsolatuk. Akármennyire is volt helyes egy pasi, ha Jan-nek szüksége volt rá, képes volt lemondani minden olyan lehetőségről, mikor megkaphatott valakit.
Szenvedélyes csókok csattantak el, gyengéd simogatások és hangos nyögések születtek az előszobában lévő kanapén. A lány csak miatta nem feküdt le senkivel és hezitált, mikor adja meg magát Akanishi-nek, de most nem volt ideje ezzel foglalkozni.
Mikor végeztek, szorosan összebújva és mosolyogva feküdtek a kanapén. Végre együtt voltak, Brian pedig tudta, hogy nem ért szerelméhez senki. Reggeli idő volt. Jan kezdett éhes lenni. Lassan keltek és öltöztek fel, hogy megreggelizhessenek. Szerencsére Brian jól ismerte őt és tudta mit szeretne enni.
Minden olyan volt, mintha szerelme lakásán lennének egy kellemesen eltöltött éjszaka után. Reggeli után ismét egymásnak estek a fürdőszobában a zuhany alatt. Annyira egymásba merültek, hogy a lány megfeledkezett mindenről, még Akanishi-ről és a bandájáról is.
Az órák gyorsan teltek és mire feleszméltek, már túl voltak az ebéden. Jan ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy beavassa szerelmét az itteni dolgokba. Tudta, hogy nem fog örülni, de tudni szeretné mire is számíthat a fennmaradó időben, míg itt lesz.
- Brian, beszélnünk kell. - kezdte el, de a férfi máris félbeszakította.
- Akanishi-ről? - kérdezte.
Honnan tudta? Elmondta neki valaki? Netán van egy ismerőse az őrök vagy a rabok között?
- A szabályokról akarsz beszélni? - jött ismét a kérdés.
- Itt Akanishi a szabály... - válaszolta, de ismét félbeszakították.
- .... és az, amit akar. Tudok róla. - folytatta Brian.
- Nem vagyok olyan helyzetben, hogy választhassak. - suttogta a lány. - Csoda, hogy még mindig érdeklem őt.
- Akkor tedd, amit tenned kell. - mondta megértően.
- Mi? - kérdezte értetlenül.
- Egyszer úgyis eljött volna a nap, amikor nem én lettem volna az egyetlen férfi az életedben. - húzta el a száját.
Kínos csend telepedett közéjük. Évek óta először. Brian tudta, hogy Jan-nek nincs más választása, hisz senki sincs a börtönben, aki közéjük tartozna, de amint lehet ez változni fog. A lány nem igazán volt önmaga. El kell fogadnia a helyzetet.
Hamar eljött a vacsoraidő, nekik pedig búcsúzniuk kellett. Elmosolyodott, mikor a lány nyakán lévő lilás foltokat nézte, amit ott hagyott rajta emlékbe. Könnyes búcsú után ugyanaz az őr kísérte vissza az ebédlőbe, aki odavezette őt. Egész úton csendben volt. Nem tudta hogy viselkedjen. Most már semmi sem volt, ami visszatartsa őt attól, megadja magát Akanishi-nek és az a csók is bizonyítja, amit reggel lopott tőle, mielőtt érte jöttek.
Megrázta a fejét és nagyot sóhajtott. Vissza kell térnie cellatársa mellé és azt tenni, amit ő akar. Ráér azzal foglalkozni később, hogyan tovább, ha kikerült innen. Tálcával a kezében beállt a sorba és várt, mikor kerül sorra. Összeszedte az Onigiriket, egy kis narancslét és máris fordult az AT-TUN felé, de akárhogy invitálták maguk közé, ő mégis külön asztalhoz ült le.
Szeretett volna kicsit egyedül lenni és nem vágyott társaságra. Vacsora közben többször is elmélázott. Miután befejezte, visszavitte a tálcát és minden szó nélkül visszaindult a cellába. Akanishi és a T-TUN még mindig a tányérjukban lévő étellel voltak elfoglalva, de látták a lányt felsétálni a lépcsőn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése